Csecsemőkorban az anyai ölelés a legfontosabb fizikai szükségletünk, ám az anyáról, családról való leválással és a szerelmi csalódások sokaságával megtörténhet, hogy elszokik a testünk az öleléstől. Különösen a életközépi válsággal küzdő, egyedülálló férfiak és nők számára lenne fontos a folyamatos fizikai kontaktus más emberekkel – nem szexuális értelemben, hanem a szeretet motiválta fizikai érintkezés a fontos.
A New York Timesban jelent meg egy riport a témában, a 44 éves szerzőnő elment egy érintés terápiára, amiért fizetett, hogy ott lehessen. A cikk írója maga is válságban van, évek óta egyedülálló és még magának is nehezen ismeri be, hogy borzasztóan magányos.
Az Államokban évek óta van lehetőség az ölelés terápiára, egy ilyenre ment el a szerző. Az estét terapeuta vezette, aki különös tekintettel volt azokra, akik maguk elé motyogva magyarázták, félnek más emberek érintésétől – meg kell jegyeznem, milyen érdekes is az, hogy számtalan kommunikációs eszközt használunk, mégis, sokan félnek odabújni valakihez, megszólítani valakit, vagy hagyni, hogy megérintsenek.
Az ölelés terápián résztvevő vérnyomás megváltozik a testben, idegesség lesz úrrá rajtunk, egyeseknek elkezd izzadni a tenyerük, és a pulzus is megemelkedik – és ezek teljesen természetes tünetek. Az újságíró sem volt ezzel másképpen, és ahogy azt általában sokan teszik, ő is igyekezett valamennyire uralni az ölelés terápián történteket.
‘Ölelkezhetünk?’ – kérdezte a srác. ‘Um, igen’ – mondtam, mivel mi voltunk az egyetlenek, akik még nem ölelkeztek senki mással. ‘Kiskifli, nagykifli? Mi szeretnél lenni, Nevada vagy Kalifornia?’ ‘Kalifornia leszek’ – válaszoltam, mivel kontrollálni akartam a közelséget, különösen az alsó testtájékon. De úgy tűnt, a fiú nem akart túl közel jönni, hagyott kettőnk közt pár centi távolságot. Egymás mellett feküdtünk, ölelkezve, de mereven, mint két fadarab.
(…)
Egy részem azt remélte, megtalálom a szerelmet, de ahogy haladtunk körbe a szobában, kezdtem rájönni, hogy talán én vagyok a legrémültebb ember a szobában, még annál a nőnél is rémültebb, aki egy hatalmas Garfield bábut ölelt. Az évek során szinte teljesen észrevétlenül elzárkóztam másoktól, egyre elérhetetlenebbé váltam, a szívemet falakkal vettem körbe.”
Az ölelés-terápia párcserével folytatódott, és amikor egy nála 10-15 évvel idősebb nőhöz kellett hozzábújnia, legszívesebben elsírta volna magát. Az, hogy nemcsak ölelkezni ment oda, hanem mert társat remélt a helyzettől, teljesen normális emberi érzés: a terápián résztvevők közül akadtak olyanok is, akik ott ismerkedtek meg hónapokkal korábban, és azóta már egy párt alkotnak. De olyasvalakivel is találkozott, aki már 11 éve próbál társat találni magának, hiába.
A cikk rávilágít arra, hogy túl sok éven át a túl kevés érintés és a szeretet nélkülözése elidegenítheti még a párkapcsolatban élőket is egymástól. Annyira, hogy kényelmetlenül érezzék magukat egy ölelésben, egy érintésben. Magyarországon tudomásom szerint kifejezetten terápiás módszerként használt ölelés terápia nincs, viszont több olyan spirituális tanfolyam is van, ahol a páros gyakorlatok része az ölelés.
