Van abban valami nagyon kínos, hogy éppen Valentin-napra időzítette a hollywoodi filmgyár a szadomazo mamipornó második részét. A sötét ötven árnyalata című film valamivel emészthetőbb az első filmnél, azonban célját, miszerint egy erotikus film lenne, ami az egyik legnépszerűbb férfi és női szexuális fantáziára épül, ez a film sem érte el.
A sötét ötven árnyalata szexuálterapeuta szemmel nézve inkább szól arról, milyen egy igazán vonzó pszichopatával a szerelem, mintsem szexuális fantáziáról. A film ott kezdődik, hogy a szakítás után a férfi igyekszik a nőt visszakapni a maga módján: némi stalkolás után felbukkan a kiállításon, ahol mit ad isten, a főszereplőnőről készült összes fotót felvásárolja, mondván, más ne is nézzen a nőre. A birtoklásról szóló jelenetet azzal folytatják a filmben, hogy a főszereplőnő, Ana ezek után igent mond egy beszélgetésre. Végül az ő kérésére a szadista férfi belemegy az “extramentes, vaníliakapcsolatba”, ami nyilván nem tart semeddig se.
A férfi, Christian Grey a gyerekkori traumái miatt lett ilyen, sulykolják a fejünkbe, ezzel pedig nem nagyon lehet mit kezdeni, tényleg egyénenként változik, ki, hogyan, milyen módon tudja feldolgozni, hogy az anyja és/vagy apja egész gyerekkorában bántalmazta. Grey pszichopata személyiségjegyeit a stalkolással, azaz megfigyeléssel erősítik a forgatókönyvírók, megkapjuk, hogy tudja a szerelme bankszámlaszámát, tudja, mikor hova megy, hol dolgozik, sőt, megvásárolja a könyvkiadó céget, csakhogy minél több szálon ellenőrizze őt. A filmben ez a szál túl van romantikázva, úgy állítják be, mintha mindez az óvó-védelmező férfi legjobb tulajdonsága lenne, és minden nő erre vágyna. Ez ijesztő és félelmetes, de hiteles, tényleg vannak ilyen férfiak, akik ennyire be akarják hálózni, és kisajátítani a nőt.
A filmben akad pár hiteltelen pont is, például, hogy a férfi szadista énjéről kiderül, hogy anno szubmisszívként kezdte, mégpedig egy anya-figura, Kim Basinger avatta be anno a szadomazo világba. A történet egyébként pontosan itt csúszik, hiszen a filmben elvileg Christian Grey az anyját bünteti minden nőben, akit az ágyába visz, ennek ellenére pont egy anya-figurán gyakorolta ki, milyen szubmisszívnek lenni – azaz ezt is tarthatná biztonságos terepnek. A szerepcsere ugyan jellemző a szadomazo szexet kedvelőknél, sokan switcheknek mondják magukat, azaz mindegyik oldalt kedvelőnek. Azonban a filmben elvileg egy komoly gyerekkori trauma miatt válik “ilyenné”. Azaz még mindig érthetetlen, hogyan lett Grey az alázatosból a Gazda.
Azaz olyan szörnyeteg, aki női hullahegyeket hagy maga mögött, ezt pedig onnan tudjuk meg, hogy felbukkan egy öngyilkosjelölt ex, aki fegyverrel várja Greyt és Anát a férfi otthonában. Ami elvileg egy erődítmény (??!!), ahova lehetetlen bejutni. A férfi a jelenet után sem érez bűntudatot, sem szégyent, a pszichopata jellemvonást itt is szépen megmutatják az alkotók. A sort hosszasan lehetne tovább folytatni a végtelenségig, inkább összegzem, milyen (pszichopata) férfit kapunk a nagybetűs romantikus-erotikus filmben:
- olyat, aki leszarja, hogy a szerelme mitől lenne boldog. A nő hiába kéri az extramentes sima kapcsolatot, már másnap feldugnak neki egy gésagolyót, és megmondják, milyen ruhát vegyen fel a bálba.
- Olyan férfit, aki nem hagyja, hogy a szerelme babusgassa, simogassa, hozzáérjen, nehezen visel mindenfajta érzelmi intimitást (ez egyébként eléggé hiteles).
- Olyan férfit, aki retteg az ismeretlen helyzettől, amit nem tud irányítani. Ilyenek a saját érzelmei, így aztán tovább keménykedik a szexben, ahol biztonságban érzi magát: lekötött kézzel, lábbal fenekeli és dugja a nőt, az ENYÉM VAGY, mondja neki szex közben.
- Férfit, aki hatalommániás és öntörvényű, azaz a szexuális zaklatás per helyett inkább kirúgatja a főnököt, aki bepróbálkozott a nőjénél.
- Olyan férfit, akivel ha éppen minden tökéletes, a következő pillanatban minden borzasztó lesz, és összedől a közösen felépített világ.
- Olyan férfit, aki anyát keres, akinek az autonómia kifejezés semmit sem jelent, csak magának követeli meg.
A főszereplő szadista férfit öndestruktív szorongás jellemzi, Christian Grey-ben az ént és az önértékelést védő gátlások egyértelműen intimitási félelemben realizálódnak.
Szakmai szemmel nézve ezt a filmben hitelesen megmutatják, kibontják az alkotók, azonban túl idealizálják, túl kozmetikázzák, ami miatt súlyosan támadható a film sztorija, és ami miatt a kritikusok joggal tartják ezt a párkapcsolatot bántalmazó kapcsolatnak.
A szadisztikus örömszerzésnél a szadista fél számára a partnere nem több mechanikus ingerforrásnál. Ha a fejlődésében gátolt pszichoszexualitás félresiklik, valóban lehet valaki felnőttkorára szadista – de ez a valóságban leginkább a fantáziákban mutatkozik meg, ritka, ha a gyakorlatban is azzá válik, pláne, ha életstílusnak nevezhető, ahogy a filmben látható.
A fantáziákat sajnos ma már készen kapjuk a pornófilmekben, a mainstream pornóiparban pedig mindennapos a partnernő pofozása, verése, mélytorkoztatása, akkor is, ha ő nem akarja. A pornográfia szexuálisan stimulál, ahogy egy ilyen “romantikus” irodalom is stimulál, és ami később szimbolikusan vagy esetleg tényleges levezetést követelhet az agyban. A keménypornók és A szürke ötven árnyalata ekkora népszerűsége azért káros hosszú távon a szexuális életünkre, mert az emberekben nagyon erős az ártás vágya egymással szemben – nem kell ehhez a 4-es 6-os villamoson utazni egész nap, elég végiggondolni a történelmet az ókortól.
Az illusztráció a flow artist Instagram profilról van.
